Nyári ubiszezon van, kovászolunk, elrakjuk csemegének, de reméljük hamarosan kisebb-nagyobb lendületet vesz a blogesz, szevasz.
Addig is én ívet rajzolok az előző beírásomhoz és jöjjön egy kis kávé és cigaretta, füst, hamutál, kiskanál, kopott asztalok, diszkréten felhasadt bőr-bárszékek no és a vurlicerből szóljon jóféle klubzene, régi kedvencem némi meleg sör, hideg nőkkel.
Kávé és cigaretta (Jarmusch, 2003)
2008. augusztus 17., vasárnap
2008. július 30., szerda
Az ég Berlin felett
Tizenakárhány éves kamaszként, meglehetős illetődöttséggel szédelegtem kifelé a Vörösmarty mozi lengőajtaján a Kálvin térre, valamikor '90 tavaszán. Már rendesen alkonyodott, de még nem volt töksötét.
Az ilyenkor elmaradhatatlan, sőt kötelező galambok eleresztése után megállapítottuk T. barátommal -kivel együtt moziztunk-, hogy korszakosan kurvajó filmet sikerült megcsípnünk. Ez volt a Berlin fölött az ég, mely filmet Wim Wenders 1987-ben rendezett.
Azt is mondhatnám hogy túl sok volt a jóból, ami a film élményanyagát illeti, hiszen volt egynémely jó húzása a rendezőnek.
Kezdve ott, hogy mindenféle angyalok mocorognak körülöttünk, akik hallják a gondolatainkat, ráadásul szabadon kelnek át oda-vissza a berlini falon, kelet és nyugat között. Ebben ma már nincsen semmi különös, de egy Kelet-berlini polgár sokat adott volna '87-ben azért, hogy nyugati aszfaltot taposson.
Aztán ott van a jó öreg Columbo hadnagy, aki saját magát, azaz Peter Falkot alakítja a filmben, aki éppen világháborús témájú filmet forgat Berlinben. És basszus megérzi amikor angyalok kóvályognak a közelében. Naná, hogy megérzi, hiszen ő is angyalból lett ember.
Aztán nagy húzása volt Wendersnek, hogy egy nyolcvanas éveit taposó francia filmes, bizonyos Henri Alekan lehetett a film operatőre. A film képi világán meg is látszik a '30-as évek francia filmjeinek Renoir-ra és Carne-ra jellemző világa, mely hangulat hihetetlenül szervesen ötvöződik a '80-as évek berlini valóságával.
Említést kell tenni még a filmen permanensen végigvonuló "Als das Kind War..." kezdetű versikéről, melyet -a forgatókönyvvel együtt- Peter Handke, osztrák író írt. Az ürge már régen megérett volna egy írói Nobelre, de ebbe a dologba most nem mennék bele bővebben.
Húú, aztán ott van egy abszolúte mellékszereplő, egy idős férfi, akit egy könyvtárban hallgatnak ki az angyalok. Ő Curt Bois, akiről azt érdemes tudni, hogy néhány snitt erejéig feltűnik Kertész Mihály Casablanca című filmjében.
A film női főszereplőjét Solveig Dommartin alakítja, aki egy cirkuszi trapézon, angyalszárnyakkal egyensúlyozó artistanőt játszik.
Miatta válik emberré az egyébként angyali léttel felruházott főszereplő férfiszínészünk, akit Bruno Ganz alakít. Erről a svájci német színészről többek között azt érdemes tudni, hogy élete végéig ő birtokolja azt a bizonyos vasgyűrüt, mely gyűrüt bizonyos Johann Wolfgang Goethe, weimari miniszter és szépíró adományozott először a mindenkori legszebb német nyelven játszó színésznek. Nos, most Bruno a soros, ugyanis ő a kilencedik gazdája eme gyűrünek..
Na aztán idővel lemerülünk egy berlini underground helyre -nem is egyszer-, ahol többek között Nick Cave és a Bad Seeds játszik két nagyon frankó számot, a The Carny-t és a From Her to Eternity-t.
Az meg már csak hab a tortán, hogy Nicket is lehallgatják az angyalok, úgyhogy ezáltal mi is részesei lehetünk egy s másnak. Amúgy aki nem tudná, ekkoriban Nick Cave valójában is Nyugat-Berlinben élt.
Különösen szeretem azt a részt, amikor főszereplő angyalunk emberré válik, hiszen szerelmes lesz az említett nőbe. Ráadásul az addig fekete-fehér filmünk kiszínesedik, mely rögtön abban nyilvánul meg, hogy egykor volt angyalunk elkezdi elemezni a berlini falon látható jellegzetes graffitik színeit.
-Az kék, az sárga, ez meg piros. A vér színe is piros, és az íze is finom. Mond ilyesmiket egy munkába igyekvő berlini polgárnak, akivel leegyezteti új felismeréseit a színekkel kapcsolatban.
Az artistanőt játszó Solveig Dommartinről annyit mondanék még el, hogy kilenc évvel ezelőtt találkoztam vele a Clermont-Ferrand-i rövidfilmfesztiválon, ahova saját filmjét hozta el. Nagyon kedves nő volt, kedvelte a magunk fajta magyar csávókat. Aztán a következő hírt már tavaly hallottam róla, 2007. januárjában negyvenhat évesen meghalt.
Mindenféle mélyrepülés nélkül, hirtelenjében támadt emlékeimet kívántam csak a fentiekben megosztani erről a filmről. Úgyhogy kedvet is kaptam hozzá, hogy iksz év után újra megnézzem a Berlin fölött az eget. Meg aztán az az igazság, hogy van ebben a filmben egy nagy adag gesamtkunstwerk. Na nem a wagneri értelemben, inkább amolyan wendersi megközelítésben.
Az ilyenkor elmaradhatatlan, sőt kötelező galambok eleresztése után megállapítottuk T. barátommal -kivel együtt moziztunk-, hogy korszakosan kurvajó filmet sikerült megcsípnünk. Ez volt a Berlin fölött az ég, mely filmet Wim Wenders 1987-ben rendezett.
Azt is mondhatnám hogy túl sok volt a jóból, ami a film élményanyagát illeti, hiszen volt egynémely jó húzása a rendezőnek.
Kezdve ott, hogy mindenféle angyalok mocorognak körülöttünk, akik hallják a gondolatainkat, ráadásul szabadon kelnek át oda-vissza a berlini falon, kelet és nyugat között. Ebben ma már nincsen semmi különös, de egy Kelet-berlini polgár sokat adott volna '87-ben azért, hogy nyugati aszfaltot taposson.
Aztán ott van a jó öreg Columbo hadnagy, aki saját magát, azaz Peter Falkot alakítja a filmben, aki éppen világháborús témájú filmet forgat Berlinben. És basszus megérzi amikor angyalok kóvályognak a közelében. Naná, hogy megérzi, hiszen ő is angyalból lett ember.
Aztán nagy húzása volt Wendersnek, hogy egy nyolcvanas éveit taposó francia filmes, bizonyos Henri Alekan lehetett a film operatőre. A film képi világán meg is látszik a '30-as évek francia filmjeinek Renoir-ra és Carne-ra jellemző világa, mely hangulat hihetetlenül szervesen ötvöződik a '80-as évek berlini valóságával.
Említést kell tenni még a filmen permanensen végigvonuló "Als das Kind War..." kezdetű versikéről, melyet -a forgatókönyvvel együtt- Peter Handke, osztrák író írt. Az ürge már régen megérett volna egy írói Nobelre, de ebbe a dologba most nem mennék bele bővebben.
Húú, aztán ott van egy abszolúte mellékszereplő, egy idős férfi, akit egy könyvtárban hallgatnak ki az angyalok. Ő Curt Bois, akiről azt érdemes tudni, hogy néhány snitt erejéig feltűnik Kertész Mihály Casablanca című filmjében.
A film női főszereplőjét Solveig Dommartin alakítja, aki egy cirkuszi trapézon, angyalszárnyakkal egyensúlyozó artistanőt játszik.
Miatta válik emberré az egyébként angyali léttel felruházott főszereplő férfiszínészünk, akit Bruno Ganz alakít. Erről a svájci német színészről többek között azt érdemes tudni, hogy élete végéig ő birtokolja azt a bizonyos vasgyűrüt, mely gyűrüt bizonyos Johann Wolfgang Goethe, weimari miniszter és szépíró adományozott először a mindenkori legszebb német nyelven játszó színésznek. Nos, most Bruno a soros, ugyanis ő a kilencedik gazdája eme gyűrünek..
Na aztán idővel lemerülünk egy berlini underground helyre -nem is egyszer-, ahol többek között Nick Cave és a Bad Seeds játszik két nagyon frankó számot, a The Carny-t és a From Her to Eternity-t.
Az meg már csak hab a tortán, hogy Nicket is lehallgatják az angyalok, úgyhogy ezáltal mi is részesei lehetünk egy s másnak. Amúgy aki nem tudná, ekkoriban Nick Cave valójában is Nyugat-Berlinben élt.
Különösen szeretem azt a részt, amikor főszereplő angyalunk emberré válik, hiszen szerelmes lesz az említett nőbe. Ráadásul az addig fekete-fehér filmünk kiszínesedik, mely rögtön abban nyilvánul meg, hogy egykor volt angyalunk elkezdi elemezni a berlini falon látható jellegzetes graffitik színeit.
-Az kék, az sárga, ez meg piros. A vér színe is piros, és az íze is finom. Mond ilyesmiket egy munkába igyekvő berlini polgárnak, akivel leegyezteti új felismeréseit a színekkel kapcsolatban.
Az artistanőt játszó Solveig Dommartinről annyit mondanék még el, hogy kilenc évvel ezelőtt találkoztam vele a Clermont-Ferrand-i rövidfilmfesztiválon, ahova saját filmjét hozta el. Nagyon kedves nő volt, kedvelte a magunk fajta magyar csávókat. Aztán a következő hírt már tavaly hallottam róla, 2007. januárjában negyvenhat évesen meghalt.
Mindenféle mélyrepülés nélkül, hirtelenjében támadt emlékeimet kívántam csak a fentiekben megosztani erről a filmről. Úgyhogy kedvet is kaptam hozzá, hogy iksz év után újra megnézzem a Berlin fölött az eget. Meg aztán az az igazság, hogy van ebben a filmben egy nagy adag gesamtkunstwerk. Na nem a wagneri értelemben, inkább amolyan wendersi megközelítésben.
2008. július 9., szerda
Jim és Tom
Néhány hete fogtam egy dühből, reménytelenségből
és szentségelésből összerakott ipari gyalut, és blankra lecsiszoltam a vincsesztert.
Egy sunyi trójai fanyúl lopta be magát két “ártatlan” kattintásra és néhány musszogás után vicsorogva kezdte rágcsálni a rémült kábeleket.
De mielőtt trójai tehénné hízott volna, mentettem a menthetőt. Ekkor potyogott ki egy poros, elhanyagolt “dosszé”-ból két kép: Tom Waits Jim Jarmusch-al az egyiken, és Iggy-vel a másikon.
Most, hogy a klinikai halálból visszahozott gépen újra elfoglalták immár megbecsült helyüket és plusz a BlondeKola pulzusa is tapintható a világháló végtelen bőre alatt, gondoltam első posztom e két képből kiindulva, megosztom.
Semmi kultúrtörténet, semmi pincebogár kutatómunka, csak ellendítek egy kövér pezsgősüveget, hamár enyém az első beírás (az intró után).
Először, mikor megláttam Jarmusch már fiatalon szabadeséstől bemeredt rőzséjét tudtam, hogy nem akárki.
Vagy egy zizzent örökkamasz, aki 104 kilós ápolók szigorú árnyékolása mellett egy bekapcsolt hajszárítóba énekel Ramones számokat, vagy egy különc magfizikus.
Aztán láttam egy filmet (Törvénytől sújtva) ami tetszett, kérdeztem ki rendezte, aszonták, igen, az a nagyhajú furaember.
Egyébként a szabadesés szó azért is jó ide, mert az eddig befutott pályán békénhagyták, és akinek jut elég levegő a tüdejébe, az élvezi, hogy lebeg.
Meg persze mi is, pislogó halandók, már aki rá tud tapadni az ilyen egyedi hangvételre, és itt gyorsan beereget néhány füstpamatot Tom Waits is a képbe, mert többek között a hangvétel az ő érdeme is, magyarán kurvajó zenéket írt egy-egy Jim darabhoz.
Cserébe Jarmusch rendezett neki videoklippet.
Jól megvannak ezek így együtt, gondoltam, aztán láttam a többi filmet (Florida, a paradicsom, Éjszaka a Földön, Halott ember, Szellemkutya satöbbi) és ilyen nevek bukkantak elő mint, John Lurie, Neil Young, Iggy Pop, Bowie meg a többiek, és láttam, hogy ezek EGY szárítókötélen vannak összecsipeszelve és röhögnek, mert befúj alájuk a szabadság szele.
Mai napig őszintén nyomják, (ezt minden vidám szeszelés alatt megállapítjuk), és örülünk, hogy hitelesek tudtak maradni.
Jarmusch-tól idézik hogyaszongya:
“The beauty of life is in small details, not in big events.”
Hát nem egy nagy mondás, de én speciel emiatt szeretem a filmjeit, hosszú snitt, kisemberek, bénáznak, keresnek, néha vagiznak, de a szívük a helyén van, apróságokon fennakadnak, vagy épp apróságokat tisztelnek, szeretnek, szánalmasak, lassúak, tele kérdéssel, vagy leszoktak a cigiről és ebben az a jó, hogy “Elszívhatok egyet. Mert leszoktam.” mint Iggy és Tom Waits dialógjában (Kávé és Cigaretta).
Szóval irónia van, szívbezárás van, keserédes van, jó érzékű szem van, vigyorogsz, mert lehet, azonosulsz, mert azt is lehet, ha akarod komolyan veszed, ha nem, nem.
Nem kell kifingani, hogy na most ezzel mi a nyáválákórságot akart a művész mondani, nem kell
szájszélre tapadt, fehér csomókat kitartóan gyűjtögető bölcselkedőkkel kesztyűzni, vagy ultraművelt
filmesztétákkal kést rántani, hogy mennyire jó vagy rossz amit Jarmusch csinál, legalábbis nekem
nem hiányzik, én szimplán élvezem azt a sajátos ritmusban zajló képnyelvet, amivel ő beszél.
Egyenlőre ennyit róluk, folytatás várható, részemről Jarmusch-szilánkok biztosan, de lehet, hogy más tollból is (Gasper oder Tomaso), attól függ ki kapja Tibi bácsi pontos labdáját.
A pezsgősüveg meg most posszant el valahol a szájbertérben.
és szentségelésből összerakott ipari gyalut, és blankra lecsiszoltam a vincsesztert.
Egy sunyi trójai fanyúl lopta be magát két “ártatlan” kattintásra és néhány musszogás után vicsorogva kezdte rágcsálni a rémült kábeleket.
De mielőtt trójai tehénné hízott volna, mentettem a menthetőt. Ekkor potyogott ki egy poros, elhanyagolt “dosszé”-ból két kép: Tom Waits Jim Jarmusch-al az egyiken, és Iggy-vel a másikon.
Most, hogy a klinikai halálból visszahozott gépen újra elfoglalták immár megbecsült helyüket és plusz a BlondeKola pulzusa is tapintható a világháló végtelen bőre alatt, gondoltam első posztom e két képből kiindulva, megosztom.
Semmi kultúrtörténet, semmi pincebogár kutatómunka, csak ellendítek egy kövér pezsgősüveget, hamár enyém az első beírás (az intró után).
Először, mikor megláttam Jarmusch már fiatalon szabadeséstől bemeredt rőzséjét tudtam, hogy nem akárki.
Vagy egy zizzent örökkamasz, aki 104 kilós ápolók szigorú árnyékolása mellett egy bekapcsolt hajszárítóba énekel Ramones számokat, vagy egy különc magfizikus.
Aztán láttam egy filmet (Törvénytől sújtva) ami tetszett, kérdeztem ki rendezte, aszonták, igen, az a nagyhajú furaember.
Egyébként a szabadesés szó azért is jó ide, mert az eddig befutott pályán békénhagyták, és akinek jut elég levegő a tüdejébe, az élvezi, hogy lebeg.
Meg persze mi is, pislogó halandók, már aki rá tud tapadni az ilyen egyedi hangvételre, és itt gyorsan beereget néhány füstpamatot Tom Waits is a képbe, mert többek között a hangvétel az ő érdeme is, magyarán kurvajó zenéket írt egy-egy Jim darabhoz.
Cserébe Jarmusch rendezett neki videoklippet.
Jól megvannak ezek így együtt, gondoltam, aztán láttam a többi filmet (Florida, a paradicsom, Éjszaka a Földön, Halott ember, Szellemkutya satöbbi) és ilyen nevek bukkantak elő mint, John Lurie, Neil Young, Iggy Pop, Bowie meg a többiek, és láttam, hogy ezek EGY szárítókötélen vannak összecsipeszelve és röhögnek, mert befúj alájuk a szabadság szele.
Mai napig őszintén nyomják, (ezt minden vidám szeszelés alatt megállapítjuk), és örülünk, hogy hitelesek tudtak maradni.
Jarmusch-tól idézik hogyaszongya:
“The beauty of life is in small details, not in big events.”
Hát nem egy nagy mondás, de én speciel emiatt szeretem a filmjeit, hosszú snitt, kisemberek, bénáznak, keresnek, néha vagiznak, de a szívük a helyén van, apróságokon fennakadnak, vagy épp apróságokat tisztelnek, szeretnek, szánalmasak, lassúak, tele kérdéssel, vagy leszoktak a cigiről és ebben az a jó, hogy “Elszívhatok egyet. Mert leszoktam.” mint Iggy és Tom Waits dialógjában (Kávé és Cigaretta).
Szóval irónia van, szívbezárás van, keserédes van, jó érzékű szem van, vigyorogsz, mert lehet, azonosulsz, mert azt is lehet, ha akarod komolyan veszed, ha nem, nem.
Nem kell kifingani, hogy na most ezzel mi a nyáválákórságot akart a művész mondani, nem kell
szájszélre tapadt, fehér csomókat kitartóan gyűjtögető bölcselkedőkkel kesztyűzni, vagy ultraművelt
filmesztétákkal kést rántani, hogy mennyire jó vagy rossz amit Jarmusch csinál, legalábbis nekem
nem hiányzik, én szimplán élvezem azt a sajátos ritmusban zajló képnyelvet, amivel ő beszél.
Egyenlőre ennyit róluk, folytatás várható, részemről Jarmusch-szilánkok biztosan, de lehet, hogy más tollból is (Gasper oder Tomaso), attól függ ki kapja Tibi bácsi pontos labdáját.
A pezsgősüveg meg most posszant el valahol a szájbertérben.
2008. július 2., szerda
Első nekifutásra
Ant kedvence
Felnőni sohasem akaródzott. Mai napig nem sikerült...
Gasper kedvence
Csak hallgassátok! Meg persze nézzétek is...
Tomaso:
Mio prefacere ...
BlondeKola intró
Rögtön az elején tisztázzunk valamit.
Ki ez a három füstölgő arc itten?
Lolka és Bolka meg valami renegát? Neeem! Athosportosaramis? Nono! A Jó a Rossz és a Csúf? Na az már nem rossz, de sajnos nem. Nem, nem, nem és nem.
Ez a három füstölgő arc itten -balról jobbra haladva- mi vagyunk, azaz Ant, Gasper meg Tomaso.
A rajzot egyébként Ant csinálta rólunk és most szólok előre, hogy a blogon található illusztrációkért elsősorban Ant a felelős. Én meg Tomaso pedig szurkolunk neki. Szerintem ez teljességgel demokratikus munkamegosztásnak mondható. Legalábbis a mi szempontunkból biztosan.
Na de komolyra fordítva a dolgot. A Blondekola komoly dolog. Mert vagyunk úgy egy csomó dologgal mi hárman, hogy sok az úgymond vonás. A közös. A vonás. Na szóval, a közös vonás.
Kezdve ott, hogy a '90-es években végigmulattuk a Budapest-Balatonfenyves tengelyt. Oda-vissza. De sokszor ám! Fenyvesen a Miami diszkó volt a försztklássz hely, Pesten viszont a Tokaji Borozó az Andrássyn, meg a Picasso a Hajós utcában. Na meg a Tilos az Á, meg egy csomó másik hely. Néha elkísértem Tomasot táncházba is, ahová mindig valamilyen csajok után koslatott. Pesten a nyolckerben meg volt egy frankó albérlet, ahol az ex pécsi művészetisek dekkoltak. Többek között Ant is. Én meg voltam a pesti ex kisképzős. Tomaso meg készült utánam az Iparra. Téefes diplomával a farzsebben! Mert Tomaso ex-műkedvelő tenisztréner is! Csak nem villog vele.
Na szóval a különböző artista múlt is egyfajta közös vonás, ami fontos dolog a blog szempontjából. Ugyanis mindannyian a mai napig végső soron vizualitásból élünk.
Viszont a vizuális csemegézés mellett lesz itt sok zene is, mivel nagy zenebarátok is vagyunk egyben. Ant például él hal egy kis Tom Waits muzsikáért, Tomaso a san remoi hangzás nagy barátja, én pedig kiugrom a fürdőkádból, ha meghallom Iggytől a Passengert.
Hát nagyjából így vagyunk mi hárman 2008. nyarán és maradunk is egy darabig, hogy mazsolázhassunk kedvünkre múltból, jelenből, jövőből.
Ehhez aztán kívánunk mindenkinek jó kólázást!
Ki ez a három füstölgő arc itten?
Lolka és Bolka meg valami renegát? Neeem! Athosportosaramis? Nono! A Jó a Rossz és a Csúf? Na az már nem rossz, de sajnos nem. Nem, nem, nem és nem.
Ez a három füstölgő arc itten -balról jobbra haladva- mi vagyunk, azaz Ant, Gasper meg Tomaso.
A rajzot egyébként Ant csinálta rólunk és most szólok előre, hogy a blogon található illusztrációkért elsősorban Ant a felelős. Én meg Tomaso pedig szurkolunk neki. Szerintem ez teljességgel demokratikus munkamegosztásnak mondható. Legalábbis a mi szempontunkból biztosan.
Na de komolyra fordítva a dolgot. A Blondekola komoly dolog. Mert vagyunk úgy egy csomó dologgal mi hárman, hogy sok az úgymond vonás. A közös. A vonás. Na szóval, a közös vonás.
Kezdve ott, hogy a '90-es években végigmulattuk a Budapest-Balatonfenyves tengelyt. Oda-vissza. De sokszor ám! Fenyvesen a Miami diszkó volt a försztklássz hely, Pesten viszont a Tokaji Borozó az Andrássyn, meg a Picasso a Hajós utcában. Na meg a Tilos az Á, meg egy csomó másik hely. Néha elkísértem Tomasot táncházba is, ahová mindig valamilyen csajok után koslatott. Pesten a nyolckerben meg volt egy frankó albérlet, ahol az ex pécsi művészetisek dekkoltak. Többek között Ant is. Én meg voltam a pesti ex kisképzős. Tomaso meg készült utánam az Iparra. Téefes diplomával a farzsebben! Mert Tomaso ex-műkedvelő tenisztréner is! Csak nem villog vele.
Na szóval a különböző artista múlt is egyfajta közös vonás, ami fontos dolog a blog szempontjából. Ugyanis mindannyian a mai napig végső soron vizualitásból élünk.
Viszont a vizuális csemegézés mellett lesz itt sok zene is, mivel nagy zenebarátok is vagyunk egyben. Ant például él hal egy kis Tom Waits muzsikáért, Tomaso a san remoi hangzás nagy barátja, én pedig kiugrom a fürdőkádból, ha meghallom Iggytől a Passengert.
Hát nagyjából így vagyunk mi hárman 2008. nyarán és maradunk is egy darabig, hogy mazsolázhassunk kedvünkre múltból, jelenből, jövőből.
Ehhez aztán kívánunk mindenkinek jó kólázást!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
